december 15, 2015

Dóka Attila
Fotó: Juhász Melinda

Közeli ismerőssel, hasonló érdeklődési körű művészemberrel amilyen könnyű, éppen olyan nehéz úgy beszélgetni, hogy abból elfogadható interjú szülessen. Egyszer csak az izgalmas témák saját életet kezdenek élni, és aztán sehogyan sem sikerül szabályos mederbe terelni őket. A szálak végül annyira összekuszálódnak, hogy még az is, ami a beszélgetés résztvevői számára élet-halál kérdés, az olvasónak esetleg csak „szakmázás”, még rosszabb esetben érthetetlen, érdektelen fecsegés. Nos, Dóka Attilával hosszú idő óta terveztünk interjút, amolyan bemutatkozás félét. Most belevágtunk.

– Mi volt az első élményed az életedben, az első emlék, ami valahol nagyon mélyen és kitörölhetetlenül raktározódott el benned?

– Konkrét dolgot nem tudok mondani, de mindenképpen anyukámmal kapcsolatos. Valami jó gondolat a tőle kapott kellemes érzésért. Talán ahogy a kezét fogtam, az jut eszembe először. Nagyon anyás gyerek voltam.

– Nem pedagógiai, még kevésbé szociológiai szempontból, pusztán a saját tapasztalataid alapján kérdezem: mennyire szerencsés ez egy fiúnál?

– Ez a ragaszkodás szerintem nem volt túlzott mértékű, nem lépte át azt a határt, amiért már cikizni lehetett volna. Igényt tartottam anyám közelségére, a fizikai kontaktusra, ovisként még mindig a kezét fogva akartam elaludni. Bátyám például nem volt ilyen bújós, és az sem zavarta, hogy én az vagyok. Három évesen kapott egy tesót, akkor ő már komoly nagyfiúnak tartotta magát.

Fotó: Juhász Melinda

– Hogy jöttél ki a bátyáddal?

– Sokat játszottunk, nem nagyon volt köztünk konfliktus. Autóztunk, bújócskáztunk, bunkert építettünk mindenhol, szobában, kertben ruhákból, székekből, fadarabokból. Ez sokkal jobban érdekelt bennünket annál, mint hogy haragot tartsunk. Néha persze előfordult olyan, amit fiúk között csak egy kis bunyóval lehetett elintézni, de nem vittük túlzásba.

– Pedagógus szülők gyerekének lenni szerencsés dolog vagy nagyon nehéz feladat?

– Is-is. Az én esetem elég speciálisnak mondható, mert anyukám az osztályfőnököm volt a felső tagozatban. Ez az a helyzet, amit jó érzékkel kezelni kellett, ami anyámnak sikerült is, mert az évek során senki sem gyanúsította meg pozitív diszkriminációval. Jó volt pedagógus szülők gyerekének lenni akkor, amikor segíteni tudtak, ha valamiben elakadtál, hogy felfigyeltek rád, ha valamiben jó voltál, hogy hasonló dolgok érdekeltek, mint amiben ők nagyon benne voltak. Anyagilag viszont egyáltalán nem voltunk rózsás helyzetben: anyám az általános iskolából több pénzt hozott haza, mint apukám az egyetemről. Az az elvárás részükről, hogy jó tanuló legyek, nem okozott gondot, mert az általános iskolában végig kitűnő voltam különösebb megerőltetés és a stréberség címkéjének a rám sütése nélkül. A gimiben aztán nehezen tudtam elfogadni, hogy ez már nincs így, tanulnom kell. Nehezen szántam rá magam a tanulásra.

– Nem lett belőle baj?

– Komorrá vált a helyzet, a kéttannyelvű gimi lejtmenet volt számomra, csak a nyelvérzékemmel tudtam kezdeni valamit, az íráskészségem, zenei tehetségem szinte senki részéről nem talált támogatásra a középiskolában.

– Nagyvonalúan átsiklottunk egy fontos momentumon az életedben: hetedikes korodban egy másik testvérpárral együtt megalapítottátok a Meridián együttest. Zenét, szöveget írtál, több hangszeren játszottál a csapatban. A szüleid támogatták ezt a zenekarosdit?

– Beirattak zongorázni, de nem nagyon érdekelt sem a szolfézs, sem a hangszertanulás, mert meggyőződésem volt, hogy mindez csak lenyírbálja az ösztönösségemet, uniformizál, elvész az őserőm, amit határozottan éreztem magamban. Az egyetem alatt pedig azért hagytam abba másfél év után a tanulmányaimat a kőbányai zeneiskolában, mert annyit kellett volna gyakorolnom, amennyi nem fért bele az életembe. Később sok mindent másképp lát az ember, most már tudom, hogy a tehetség nem vész el a „kézidomítástól”, és gyakorolni nem lehet eleget. Sajnos elég későn szembesültem vele, hogy mennyire fontos a gyakorlás. Az a lelkiállapot, amibe kerülsz a színpadon közönség előtt, csak azt teszi lehetővé előhívni magadból, ami mélyen belédágyazódott, amit álmodból felkeltve is meg tudsz csinálni. Felvételen trükkökkel még a legbonyolultabb dolgokat is megoldhatod, de fellépéseken kellő gyakorlás nélkül nem tudsz úgy szerepelni, ahogyan azt megköveteled magadtól. Gitáron például le tudom játszani azt, ami az eszembe jut, de komoly problémáim adódnának, ha zongorán akarnám hallani mondjuk a születőfélben lévő szerzeményeimet.

A Meridiánra visszatérve, 13 évesen nagyon komolyan gondoltuk, hogy másnap már sztárok leszünk, zöld mellényben, fehér ingben nyomtuk, de két év után nyilvánvaló lett, hogy folytathatatlan a dolog. Bátyám számára fontosabb lett az írás, és a zenekarosdi a sulibulikon egyre kevésbé érdekelte. Légüres térbe kerültem, a magabiztosságom elszállt, erős kétségeim támadtak a zenei tehetségemet illetően. A lelki támaszom ekkor a némettanárom, Heinz Scholl volt, aki maga is gitározott, és igyekezett segíteni mindenben.

– Említetted már az egyetemi éveket, hogy a nyelvérzékednek köszönhetően sikerült továbblépned. Végül is az ELTÉ-n szereztél német nyelvtanári diplomát, aztán mint programozó üzletember csináltál szép karriert az egyik legmenőbb sajtófigyelő cégnél.

– Nem én vagyok az első és egyetlen, akinél a zenei és a reál tehetség erősíti egymást. A jó matekosok között sok a tehetséges zenész. A logikai, kommunitív adottságok jól hasznosíthatóak a programozásban is.

– Plusz a nyelvérzék!

– Igen, igen, a programozás is tulajdonképpen egy nyelv. Nem véletlen, hogy a programozás megtalált az első munkahelyemen, és olyan ütőképes médiafigyelő-elemző programokat sikerült készítenem, hogy ezeket használták a minisztériumok is. Maximálisan beleépítettem az ügyfelek igényeit, így lett minden korábbinál gyorsabb, precízebb a program.

– Fiatalemberként sikert sikerre halmoztál a munkahelyeden, ami nyilván szép pénzt is hozott a konyhára. Új dolgok kezdtek érdekelni, például a motorsport. Lassan el is feledkeztél a zenélésről?

– Pénz! Sohasem tudtam megtartani! Világ életemben olyan haverokkal lógós, ész nélkül költekezős figura voltam. Amíg a bátyám állandóan a könyveket bújta, amivel megalapozta a műveltségét, én csak bámultam ki az ablakon. A tehetség önmagában nem elég, minden lehetséges tudásanyagot, friss információt hozzá kell tenni, mert különben lemaradsz. Ha két éve nem jövök el a munkahelyemről, most sem lenne meg bennem, hogy komplexebben lássam, láttassam a világot. A dalszövegeimben a korábbiaknál sokkal mélyebbre ások, másról, másképpen írok történeteket. Két éve rohammunkában igyekszem pótolni mindazt, ami egy alkotóember munkájához szükséges. Sokáig nem tudtam, hogy számomra a zene, a dalszerzés, szövegírás, előadás a legfontosabb. A legnagyobb boldogság az, ha a saját dalomat eljátszhatom a közönségnek.

A motorsport iránti vonzódásom három éves koromban indult, amikor a család szert tett egy Trabant nevet viselő gépjárműre. Azóta gyorsabban kezd verni a szívem, ha autó- vagy motorversenyt látok, ha vezethetek, ha csúcstechnikát tesztelhetek. Szeretek interjúzni a versenyzőkkel, és elirigyeltem a fotózást a nagy profiktól. Érdekes emberekkel, nagy formátumú versenyzőkkel ismerkedtem meg, büszke vagyok rá, hogy a motorsport hőseivel készített interjúkkal könyvünk is megjelent Juhász Melindával, akivel még a sajtófigyelő cégnél találkoztunk. Együtt jöttünk el, és együtt tesszük meg minden egyes lépésünket, annyira megbízunk egymásban. Megtanított fotózni, közösen vállalkoztunk egy hírportál, az amdala.hu működtetésére, és nagy szerepet játszik a zeneszerzői és előadóművészi munkám egyengetésében is.

– Ma már elképzelhetetlenek nélküled a József Attila Színház népszerű, Legendák nyomában című irodalmi estjei. Számtalan hangoskönyv zeneszerzője vagy, a legkülönbözőbb műfajú irodalmi alkotásokhoz írtál zenét. Rendhagyó irodalmi órákon klasszikus és kortárs költők verseit igyekszel közelebb hozni a diákokhoz a zenéddel. Saját szerzeményeidhez készült videoklipjeid láthatóak a You Tube-on. Egy idő óta partnere vagy Vincze Lillának a fellépésein. Elégedett vagy az elmúlt két évben történtekkel?

– Az Újnyugat Irodalmi Körhöz, a Nyugat Plusz irodalmi folyóirathoz és a József Attila Színház irodalmi estjeihez kapcsolódóan fedeztem fel magamnak újra a zenét! Ez a szentháromság volt az, amely megteremtette a keretét annak, hogy ma már gitáros-énekesként újra közönség előtt állhatok. A Szabó Zoltán Attila szerkesztette-rendezte tematikus irodalmi esteken először csak illusztráció volt a zene, később már a saját szerzeményeim is eljátszhattam, s mára több mint egy albumnyi versmegzenésítésem, dalom jelent meg a Hangzó Nyugat Plusz három CD-jén. A „nyugatos” munkáim során jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem baj, ha egy erős vers a dal alapja. Az erős szöveg nem nyírja ki a zenét, ahogy korábban gondoltam. Dalszöveg nem létezik, csak vers van. Jó verset kell írni, és az tálcán kínálja a jó zenét. Élni kell a csodálatos magyar nyelv sajátosságaival! Utána lehet nézni: az angol nyelven született világslágerek túlnyomó része magyarra fordítva átlagos szöveg. A magyar nyelv megköveteli az árnyaltabb, komplexebb fogalmazást, és alkalmas is rá! A magyar dalok szerzőinek tisztában kellene lenniük a magyar nyelv kivételes értékeivel.

A hangoskönyvekhez írt zenéim azért fontosak számomra, mert ezek a munkák fantasztikus kalandozások a muzsika birodalmában. Hogy ne szállhasson el teljesen az ember, arról a konkrét feladat gondoskodik: miről szól a mű, melyik színész előadásában hangzik el, drámai vagy játékos, melyik zenei műfaj illik hozzá a legjobban. A hangoskönyvekhez írt zene nem a te álláspontod, a zeneszerzőnek itt alázatosan idomulnia kell a kiadványhoz. Ez a hangszerválasztásban és a zenei műfaj kiválasztásában is alapkövetelmény. Én a kőkemény rocktól kezdve a popzenén és a rapon át a népzenéig mindenben tudok valamit találni. Azt is jónak tartom, hogy ma már egy-egy elemét bármilyen műfajú zenének be lehet emelni egy adott műbe. A legnagyobb kihívást számomra a Fekete István Tüskevár című regényéből készült hangoskönyv zenei aláfestése jelentette, mert sohasem volt meg bennem a Tüskevár-életérzés. Ilyenkor valahonnan nagyon mélyről kell előhívnia a zeneszerzőnek magából valamit.

Nem tudom, elégedettség-e, ha a verseim sorain végigmenve rendben találom őket. A régi szövegeimnél mindig azt éreztem, hogy jó, jó, de nem az igazi. Az élet árnyékosabb fele kihagyhatatlan az alkotásból. Hazudsz, burokban akarod hagyni magad, ha ezekről nem beszélsz. Csak a tapasztalataidból kiindulva tudsz szólni valamiről, valakikhez. El kell fogadnom, hogy én a későn érő típusok közé tartozom.

– Minden gyümölcsnek megvan a saját érési ideje!

– De ennyi?! Lassan negyven leszek, és mostanában érzem úgy, hogy arról és úgy énekelek, amiről és ahogyan akarok. Persze a következő pillanatban jön a kérdés: miért sikerült? Milyen lelkiállapotban voltam, amikor írtam a dalt? A művész állandó útitársai az aggodalom, a bizonytalanság, a félelem. Vissza tudom-e idézni azt a termékeny lelkiállapotot, amelyben a dal megszületett? Tudok-e még új dalt írni? Érnek-e még olyan inspirációk, amelyek tovább építik az alkotómunkámat? Kiüresedhetek-e annyira, hogy alkalmatlanná váljak bármiféle művészi feladat elvégzésére? Szépen csillogó üres pohár vagyok a színpadon, vagy tartalommal is meg tudom tölteni?

– Valóban élet-halál kérdések egy alkotóművész számára.

– Előfordul, hogy csak a lelked rezdüléseire hagyatkozhatsz, mindaz, amit megtanultál, a tudatosságod, a felkészültséged epizódszerepre van ítélve. Hiába tudod, Lilla mondja is számtalanszor, hogy semmi nem vész el az emberből, ha képzi magát. Cseh Katalin azokról az emberekről nagyon érzékeny tollal írt történetei, akik nem látnak, a hangoskönyvre szánt zenétől is szenzibilitást, törékenységet, a megszokottól, a hétköznapitól eltérő szemléletet igényeltek. Szép, keserű gitártémával idéztem fel a tűző napfényt, amelytől mi hunyorgunk, pislogunk és kellemetlenül érezzük magunkat, azok számára viszont, akik nem látnak, a világ legcsodálatosabb dolga. Ők onnan tudják, hogy süt a nap, ha a bőrükön érzik a melegét. És mindez benne tud lenni a gitár hangjában!

Horváth Gábor Miklós